Démon Kagome     I. fejezet A jóslat     A kis csapat éppen egy hosszú és sikeres ékkőszerzési akcióból tért vissza, Kaelde anyó falujába. Kagome szokás szerint hazalátogatott, hiszen még egy ideig úgysem indulnak tovább, mert Inuyasha súlyos sebeket szerzett. Kagome három nap múlva vissza is jött és meglepődve látta, hogy mindenki őt nézi a kút körül állva. Kicsit megijedt a baljós tekintetektől és odafutott barátaihoz. -          Mi történt? – kérdezte a lány. A többiek nem feleltek, csak néma csöndben lehajtották fejüket. -          Kaelde anyó! – lépett közelebb az idősasszonyhoz – Mi történt? – -          Nagy baj lányom, nagy baj… - kezdete szomorúan. -          Mi… mi történt? – hebegte a félelemtől. Kaelde anyó elővett egy tekercset és olvasni kezdte.   „Egy démon, ki közel áll hozzátok, Egy démon ki ártatlan lányotok. Ki a jövőből érkeze erre a Földre, S ki elpusztít mindent szent nevére. Az egyetlen gonoszt szolgálja, S nincs ki őt, megváltsa. Életében sokat szenvedett, Szíve elutasításra lelt. Keserűségében, bánatában. Már nincs szüksége a világra. A hold vele leszálla S örök sötétséget hoz a világra.”   -          Mi… mit jelentsen ez? – -          Kagome… - hallatszott egy elhaló hang a hanyou felől. -          Gyermekem, ez a jóslat rólad szól. – fogta meg vállát Kaelde anyó. -          Honnan veszitek, lehet, hogy más… - -          Nem ismerünk mást, ki a jövőből jött és papnő. – -          Én nem vagyok papnő, se szent. – -          Kagome, ez nekünk is fáj… - küzdött könnyeivel az anyó. -          Ugye ti nem hiszitek? – verete barátai mellkasát. -          Kagome… Én tudom, hogy jó vagy. Nem bántanál soha senkit önszántadból. – fogta meg a síró lány kezét Inuyasha. -          Mi tudjuk, hogy nem bántanál minket. – ölelte át barátnőjét Sango. -          Még szép hogy nem. – csatlakozott a szerzetes. -          Köszönöm nektek. – érzékenyült el Kagome. -          Én nagyon szeretlek! – ugorta nyakába a kis rókaszellem. -          Kagome, természetesen én is szeretlek. A faluban maradhatsz, de meg kell tennünk az óvintézkedéseket. Az embereket majd én lerendezem. – nyugtatta a lányt és végignézett a falusiakon. -          Köszönöm Kaelde anyó. – -          Gyere. – erőltetett, mosolyt arcára az öregasszony és bementek a kunyhójába. Mirokuék követték őket -          Biztos, hogy a jóslat rólam szól? – -          Semmi sem lehet biztos, de nem ismerünk más mikót aki a jövőből jött. – -          Értem, de mégis miért… Miért válnék én démonná? – -          A jóslatban azt írja, azért mert nem szeret az, akit te szeretsz. – -          Kire gondol Kagome? – kérdezte Sango. -          Kire?! Se… senkire. – pirult el. -          Hagyjuk ezt most. – mentette meg az anyó.     II. fejezet Átváltozás     Esteledett, hűvös szél fújt. Már mindenki aludt, csak egy valaki motoszkált a kunyhóban és dermedten nézett egy ezüstös lényre. „Kikiyou lélekrablói… Akkor ő is itt lesz a közelben…” – gondolta magában és nekivágott az éjszakának. Csendben lépdelt, de valakit így is fölébresztett. Kagome volt az, aki követte a hanyout.   -          Inuyasha! – bomlott kedvese karjaiba Kikiyou – Tudtam, hogy eljössz. – -          Kikiyou, miért hívtál? – -          Látni akartalak. – hallatszott az egyszerű felelet. -          Én is téged. – ért össze forró csókban ajkuk. „Inuyasha…” – könnyezett Kagome, aki mindezt végignézte – „Mindig ez van, Inuyasha mindig is Kikiyout szerette. Én csak második lehetek… Nem tudom mit vártam…” – Kagome szeme ekkor vörösen felizzott – „Bárcsak ne lenne többé Kikiyou! Bárcsak eltűnne! Akkor nem lenne több gond. Ő úgyis halott… Istenem, hogy gondolhatok ilyenekre” – tisztult ki megint szeme és sírva elfutott. Futott, ahogy csak a lába bírta. Könnyei csillogva szálltak szét az úton. Morajló hangok hallatszottak, még az erdő is sírt. A szél szomorúan járta végig a tájat és ezt híresztelte: Elkezdődött… Kagome addig szaladt, míg már maga sem tudta, hol jár. Felnézett a csillagos égre és szomorúan lehajtotta fejét. „Hát igaz… Akkor, ott éreztem, hogy valami bennem…” – maga sem tudta megfogalmazni, ezt át kell élni – „Nem mehetek vissza, Inuyashára ugyan nem haragszom. Nem hitegetett, mindig is tudtam, hogy nem engem szeret… de Sango, Sippou… Miroku, Kirara, az emberek… ha bármi bajuk esne, azt sohasem bocsátanám meg magamnak…” – gondolataiból egy hátborzongató hang rázta fel. -          Egy ilyen széplány, ilyen késő este… - lépdelt felé egy pókdémon – ma még úgysem ettem semmit. Kagome ijedten fordult hátra, de aztán könnyes szemekkel karjait kitátva nézett szembe a megváltó halálla. -          Végezz velem gyorsan! Nekem már nincs miért élnem… csak másokat bántanék. – A szellem egy kicsit meghátrált, de aztán megindult a lány felé. -          Ahogy akarod! – Kagome csak állt ott tétlenül és várta. Az utolsó pillanatban azonban felugrott és kettéhasította a szörnyet. Szeme újra vérben úszott. Kecsesen landolt a puha füvön, majd elájult.   -          Sesshoumaru – sama! Nézd, az ott Kagome! – szaladt kétségbe esetten Rin a mozdulatlan lány felé – Kagome –sama, Kagome – sama! – keltegetet hasztalan. -          Rin! Már megint merre kószáltál? – futott feléjük Jaken – Ó Sesshoumaru nagyúr! Én vigyáztam rá, csak elszökött. – mentegetőzött a kis szolga. -          Rin! – szólt a nagyúr oda. -          Sesshoumaru – sama ez Kagome! – -          Nem érdekel, itt hagyjuk. – -          De hiszen még él. Nem hagyhatjuk itt! – -          Azt mondtam, itt hagyjuk. – -          Kérlek. – Nézett szépen a kislány. Sesshoumaru nem felelt csak felvette a még mindig alélt lányt és elvitte a táborukhoz.     III. fejezet Új társ     -          Rin… - ébredezett a lány. -          Hát magadhoz térté… - ölelte át a kislány. -          Én itt! – tért magához – Nem! El kell mennem! – ugrott fel, de nekiütközött valakinek. -          Kicsit több hálát! – -          Sesshoumaru… - nézett végig a tűzifát hozó szellemen. -          Kit vártál? – gúnyolódott. -          Én… - nyögte Kagome, majd térdre esett. -          Gyenge halandó. – nézett megvetően és kardjára tette kezét. -          Ha nem megyek el gyorsan, nem csak gyenge halandó leszek… - kezdte, de ekkor ismét átváltozott. De szeme most nem izzott vörösen. Csak a tekintete lett sokkal elszántabb. Zöld iskolai egyenruháját most egy fátyolos kék-fekete bikinire emlékeztető ruha váltotta fel. Nyakában egy hold bross ragyogott. Arcán kék méregcsík húzódott. Kezében egy holdas pálcát tartott, amivel kivédte a felé tartó támadást. Sesshoumaru nagyon meghökkent, végignézett a lányon és az őt kétségbe esetten ölelgető Rinen. Kagome kicsit meghátrált és ő is végigmérte magát. Kicsit meglepődött. Ha eddig átváltozott, nem maradt tudatánál. -          Rin. – térdelt a mellette nyöszörgő kislányhoz. -          Kagome – sama… Mi történt? – -          Ez hosszú történet. – hajtotta le fejét, majd a még mindig ledermedten álló szellemre nézett. Az leült, és úgy nézte a lányokat. Eközben Jaken, aki még csak most érkezett meg a tűzifaszedésről ijedten ugrott hátra gazdája mögé. -          E… ez ne… nem az a halandó lá… lány? – dadogta. -          De az. És nem tudom, hogyan változott démonná. Még az illatod is. – szólt oda Kagoménak. Kagome nem felelt, de ő tudta. Az egész csak azért van, mert Inuyasha nem őt választotta. Mivel ezt nem nagyon akarta elmesélni inkább kitért a válaszadás elől. -          Kagome – sama nem maradsz velünk. – törte meg a csendet Rin. -          Rin… - -          A nagyúr biztosan megengedi. – nézett itt szépen gazdájára, de mivel az nem felelt ezt igennek vette – Akkor maradsz? - -          Hát nem is tudom… - -          Vissza akar menni az öcsémhez. – közvetített a szellem. -          Nem… oda nem mehetek vissza… Nem az a baj, csak félek, hogy bántanék valakit. – -          Kagome – sama nem bántasz te senkit. – bújt oda hozzá Rin. -          Köszönöm. – simogatta meg a kislány feje búbját. -          Akkor maradsz? – -          Igen… maradok. De lenne egy kérdésem. Mi az úti cél? – -          Naraku… -     IV. fejezet Kagome ereje     Kagome ölében Rinnel aludt el. Hűvös volt az éjszaka, így mindenki közel a tűzhöz telepedett. Egyvalaki volt már csak ébren. „Hogy lehet, egyetlen kicsi pálcával blokkolta a Toukijint. Még ha démonná is változott, hogy növekedhetett meg ennyire az ereje. És ez a ruha… A nyakában lógó medál, hold alakú. Láttam már valahol ilyet, de nem tudom hol…” – gondolkodott Sesshoumaru és egész éjszaka nem tudott aludni. Reggel egy sikításra ébredtek. -          Miért nem változtam vissza?! – kiáltott Kagome, és lenge öltözetét próbálta kiegészíteni. -          Inkább lennél gyenge halandó? – kérdezte csöndesen Sesshoumaru, mivel észrevette a többiek nem ébredtek fel a lármázásra. -          Gyenge halandó? – gondolkozott el – Inkább legyek gyenge halandó, mint emberölő démon. – -          Pedig most az vagy. Egy démon. – -          Tudom, de nem értem miért nem változtam vissza. – -          Úgy érted már máskor is megtörtént. – -          Igen már kétszer, de akkor nem voltam tudatomnál. – -          Hát akkor, kifejlődtél. Tudod irányítani az erődet. -          Irányítani? – szomorodott el – Nekem nem kell ez az erő. – -          Ostoba. – -          Lehet, de így hogy megyek haza. Szia anya, időközben démon lettem, de nincs semmi baj, hisz előre meg volt jósolva. – -          Jósolva? Egy jóslat? – -          Igen. Az egész olyan hirtelen jött. Az egyik nap még otthon, a másikon meg rémült emberek tekintete rajtam. – -          Most már tudod milyen, de én élvezem. Félnek, rettegnek tőlem. – -          Nem élvezed. Magányos voltál mindaddig, míg Rinnel nem találkoztál. – -          Hogy merészeled. – támadt rá a Toukijinnel. Kagome a pálcával, ami hirtelen megjelent a kezében ösztönösen visszaverte a kardot, és gazdáját három méterrel arrébb repítette. -          Bocsánat, én nem akartam. – futott a szellemhez. -          Még nem végeztünk. – -          Sesshoumaru nagyúr. – ébredt fel Rin. A szellem elrakta a kardot és durcásan elment. Kagome csak állt ott és nézett a kislányra. Jaken is felébredt és persze rögtön elkezdett panaszkodni, hogy neki a nagyúr soha nem mondja meg, hová megy. -          Kagome – sama… - kezdet Rin. -          Elég lesz csak a Kagome. – -          Rendben. Szóval Kagome, eljössz velem virágot szedni? – -          Persze örömmel. – mosolygott a lány és kézen fogva elmentek a közeli rétre.     V. fejezet Támadás     -          Most meghalsz! – rontott neki Kagoménak egy öt méteres medvére emlékeztető szellem. Kagome csak felkapta a kajabáló Rint és futott vele, nagy meglepettségére gyorsan. De nem elég gyorsan a szörny beérte őket és karmaival belehasított a lányba. Kagome elesett. A medve már lecsapott volna, de ekkor a lány hirtelen elordította magát. -          Holdháló! – és körülöttük egy ezüstösen fénylő védőpajzs jelent meg, ami a szellemet jó húsz méterre elrepítette Ekkor érkezett meg Sesshoumaru és, villámgyorsan végzett a medvével, aki még nem tért magához. -          Mi volt ez? – lépett oda Sesshoumaru. -          Ne… nem tudom, csak úgy jött. – dadogta Kagome – Rin jól vagy? – terelte el a szót. -          Jól. Nem esett bajom. – mondta vidáman, de még mindig görcsösen szorongatta a sárga-kék virágokból fűzött koszorút – Ezt neked csináltam. – tette Sesshoumaru fejére. -          Köszönöm nagyon szép lett. – -          Kagome segített. – Itt Sesshoumaru a lányra nézett és csak morgott egyet. Kagome nem értette mi baja, egész végig ezen, rágódott, miközben visszasétáltak a táborhoz.     VI. fejezet Emlékek és erő     Még csak délután volt, de Rin már elaludt, nagyon kifáradt. Kagome közelebb ült a szellemhez és ránézett. -          Szellemek szégyene, az öcsém után. – mordult rá Sesshoumaru. -          Mi?! – -          Még Rint sem tudtad megvédeni. – -          De megvédtem, mondjuk, nem tudom, hogyan… - -          Ha én nem érkezem meg… - -          Ha te nem mész el! Tudom, hogy gyűlölsz, mert végül is én habár démonná váltam, még mindig halandó vagyok. A szívem nem változott… - -          Pont erről van szó. Ha már egyszer valami csoda folytán ilyen erőt kaptál, használd ki! – -          Nem tudom, hogyan kell használni! – -          Akkor hogyan csináltál védőpajzsot?! – -          Nem tudom, csak úgy jött, éreztem, hogy azt kell mondanom. Ösztönből. – -          Remek, akkor lennél szíves máskor ösztönből ölni. Nem elég, ha csak megvéded magad, vissza kell támadni. Ott van a holdlándzsa, csak dísznek van veled. – -          Lándzsa? – nyújtotta ki előre kezét és megint megjelent a pálca – Hiszen ez csak egy kicsi bot kővel. – -          Amíg nem hívod elő az erejét. – -          Erejét? Te meg honnan tudsz ennyi mindent rólam és a „démonfajtámról”? – -          Az anyám, látod a homlokomon a hold alakú jelet. Az anyám holddémon volt, ő is pont ilyen nyakláncot viselt és a fegyvere is ilyen volt. Valószínű, hogy ár te is levontad a következtetés, miszerint te is holddémon lettél. Nem tudom, hogyan, de ez most nem érdekes. Édesanyám, mikor megtudta apám, Inutashio más nőt szeret, méghozzá egy ostoba halandót, bosszút esküzött, de még mielőtt beteljesíthette volna meghalt. – -          Szóval ezért gyűlölöd ennyire Inuyashát. – szomorodott el a lány. -          Ő és Izayoi tehetnek anyám haláláról… - mondta hűvös arccal, de belül könnyezett. -          Nem jó az, ha elrejted az érzéseidet, mert belülről nyomnak szét. – suttogta és sokatmondóan átölelte a szellemet. Sesshoumaru úgy érezte most ez neki a legjobb. Sírni akart egy kiadósat, de nem tehette. A büszkesége, kiskorában, azt tanították neki, soha ne mutassa ki, mit érez, mert az a gyengeség jele. Most meg csak úgy feltűnik egy lány, és az ellenkezőjét állítja. Ennek tetejébe még hisz is neki. -          Tudod az én apám is korán elhagyott bennünket. De anya mindig csak azt mondta. Boldoggá tette, hogy ha csak ilyen kevés ideig is, de ilyen nagyszerű férje volt. – emlékezett vissza Kagome. -          Anyád nagyon erős asszony lehet. – -          Erős, itt belül. – tette kezét Sesshoumaru szívéhez. -          És mire ment vele. Attól az életben bármikor megölhetik. – -          Tudod az én világom nem ilyen. Persze ott is van erőszak, de azért nem rohangálnak természetfölötti lények az utcákon. Sokkal fontosabb, hogy eszesebb legyél, több mindent megoldhatsz, mint nyers erővel. – -          Most először beszéltem valakinek a múltamról, az érzéseimről, ha bárkinek elmondanád megöllek. – fenyegette Sesshoumaru. -          Hm. – mosolyodott el a lány. -          Mi az? - -          Most nyíltál meg előttem. Tudom, hogy ez kellett neked, hogy valakinek elmond mi bánt. De te sem gondoltad komolyan, hogy megfenyegetsz. Tényleg meg akarsz engem ölni. – tárta szét karját Kagome még mindig mosolyogva. -          Hm. – gondolkodott el a szellem – Igazad van. Nem akarlak megölni, és tényleg jólesett beszélni valakivel, régen volt már… – -          Tudod, ezzel most sokkal erősebb lettél. – -          Te meg mindig ilyen „bölcs” voltál? – gúnyolódott Sesshoumaru. -          Nem, de az élet tanít. – dőlt hátra és csak nézte a csillagos eget, míg el nem aludt.     VII. fejezet Közeledés     -          Ne! – kiáltott fel Kagome – Csak álom volt. – nyugodt meg. Körbenézett. Nem ébresztett fel senki. Még nagyon sötét volt, késő este lehetett, a hold ezüstösen ragyogott az égen. „Már megint ez a rémálom, miért élem át újra, meg újra. És amikor Inuyasha megcsókolja…” – dörzsölte szemét – „Édesanyám, mikor megtudta apám, Inutashio más nőt szeret, méghozzá egy ostoba halandót, bosszút esküzött, de még mielőtt beteljesíthette volna meghalt… Ha már egyszer valami csoda folytán ilyen erőt kaptál, használd ki… Remek, akkor lennél szíves máskor ösztönből ölni… – visszhangoztak fejében Sesshoumaru szavai – „Végül is igaza van. Gyakorolnom kell!” – tisztázta magában és bevette magát a sűrű erdőbe. Nem kellett sokáig mennie, máris megtámadták. Egy hatalmas szellem állt előtte teljes életnagyságban. Sötétzöld bőréből tüskék álltak ki. Szarvával fel lehetett volna emelni egy elefántot. Szeme kéken izzott, de nem ez volt benne a rémisztő, hanem az a sátáni kacaj.